(...) Ha másért nem, ezért a két figuráért érdemes volt megcsinálni a filmet (a mozikban február 18-tól, trailer itt). Jordán és Mácsay tökéletesek. Jordán joviális, bölcs és ravasz, Mácsay dinamikusabb, rámenősebb, ritmusa és vasalt inge európaibb. Finom a párosuk, olajozott az együttműködésük, ahogy a kisvárosi repülőtér beruházási pénzei körül lejtik táncukat és kiváló a jelenet, amelyben az alpolgármestertől (Csányi Sándor) és jobbkezétől (Szabó Győző) egy-egy csíkos bevásárlószatyorban átveszik a részükre precízen szortírozott euro-kötegeket. A legnagyobb természetességgel zajlik ez és közben báj s kellem keveredik a mozdulatokba, a csíkos (nem lebomló) szatyrok úsznak a levegőben, a kétnagypárt egy-egy reprezentánsa pedig a bőrkanapén ücsörögve zizegteti még őket egy picit. Csányinak még egy poénra is futja, hirtelen összecseréli a szatyrokat, hogy aztán derűsen könnyebbüljünk meg: de hisz mind a kettőben ugyanannyi van. (...) tovább»
(...) Díszlet nélküli, hosszú, négyórás, főként a játszó személyek erejére építő
előadás lett, amely egy rendkívül erős térben játszódik. Katasztrófa utáni
(közbeni) helyszínek, a Sziklakórház és az OPNI is. Másfél órás film lett
belőle, amelyben a “vándorló” nézők helyére egy vándorló kamera került, amely a
narrátor-kalauz Tilo Werner nyomában halad. A nézőket pedig, akik a falak
mentén álltak, körbevéve a jeleneteket, bábuk helyettesítik, részben a
Sziklakórházban, illetve az OPNI-ban egykor fekvő és elfekvő betegek
mementójaként is, akik előtt (miként a charentoni elmegyógyintézet színjátszói
előadják Jean-Paul Marat üldöztetését és meggyilkolását, De Sade úr
betanításában) egy csapatnyi színész felidézi az ősgermán Nibelung-mítoszt.
Azaz a wagneri változatot alapul vevő mai, magyar művet. Talán, hogy jobban teljék az idő, amíg tart a katasztrófa,
amíg elül a por az odakint összeomló világ nyomán. (...)
(...) A kosaras srác a hatvanas évek elejétől a magas irodalmat célozta, mégpedig tudatosan. Irodalmi workshopokra járt, Arthur Rimbaud és Frank O'Hara hatása alatt állt, szövegeit pedig leközölte az amerikai irodalmi szcéna máig talán legnagyobb presztízsű folyóirata, a Paris Review. Közben zajlott Carroll másik élete: a punk színtérbe is belemerülve, a drogoktól megszabadulni képtelenül, eljutva a prostitúcióig is. (...)

Negyven évvel az esemény megtörténte után sem sikerül bemutatni azt a dokumentumfilmet, amelyet a Fekete Woodstock néven emlegetett, 1969-es Harlem Festival-ról készítettek. A Guardian zenei újságírója szerint ma sincs tévécsatorna, amely bemutatná. A Budapesten is sokszor járt brit producer írásából, a Guardian-ből.

Nina Simone az 1969-es filmfelvételen, a Harlem Festival-on
"Bonyolult érzelmi világú, érzékeny és érzéki városi lény az, aki mozog ezekben a versekben. Reflektál, leginkább önmagára, keres, leginkább társat, de olyat, aki nem éli el előle az életet, megfigyel, leginkább mindenkit, az emberi viszonyokat a városi mozgásra, a közlekedés hálózataira vetíti rá. Itt él. Azaz nem itt. Hanem Pozsonyban él, ha nagyon tudni akarjuk, és ez nem mindegy azért. Az idegenség, az egyedüllét, a magány némileg más értelmet nyernek így. Ne menjünk azonban messzire ezeken az értelmezési mezőkön, ugyanis a vers beszélőjének (beszélőinek?) magánya nem politikai, hanem kozmikus. A város pedig világmodell, amelyben a múlt otthonos belvárosát a kopott lakótelep reménytelenséget, örök jelenidőt sugárzó gyűrűje fogja körbe. Pozsony-metropolisz? Igen, s főleg fontos lehet ez az elem, ha megnézzük az életrajzot: Juhász Katalin Rimaszombaton született és hosszabb ideig Kassán élt, mielőtt Pozsonyba költözött volna."
Egy szlovákiai magyar költő, Juhász Katalin új verseiről.

Hogyan is szokták ezt mondani? Régi adósságot törlesztenek a kötet kiadói. És valóban. A “rock and roll writing”, azaz az újságírás és az irodalmi esszé határterületein mozgó, rockzenéről szóló, vagy az által ihletett írás nálunk hiánycikket képez.

Történetünkben egy vásárló a Petőfi kritikai kiadás egyik nemrégiben megjelent kötetét szeretné megvásárolni. Könyv van. Könyvesbolt is van. Mégsem tudta megvenni, amit keresett. Vajon miért? Esetleírás a hvg.hu blogján!

A Petőfi Sándort ábrázoló dagerrotípia
(fotó: Gottl Egon, forrás:OSZK)
Jól kezdődött a 40. Magyar Filmszemle: a Hun volt, hun nem volt a dokfilmes szekcióban ment mindjárt az első napon. Derűs ez a film, de nem azért, mintha kinevetné a hunok elismeréséért lobbizó politikust, a magyar nevet zűrzavaros etimologizálással egyetemessé avató botcsinálta tudóst, a sramlizenére táncoló, bőrökbe öltözött germán-hunokat, a (már jól ismert) hungarista rockénekest. Felkeresi őket, bemutatja s megkérdezi őket, ugyan, mondanák el a saját verziójukat: mik vogymuk? tovább»
Hollósvölgyi Iván: Gyarmati típusú találkozások
(2007; Parnasszus)
Pressburger Csaba-Saul: Dolgozom, jól vagyok
(2007; Forum - Újvidék)
Két vékony verseskötet; azonos évben (azonos történelmi pillanatban), egymástól nem túl nagy földrajzi távolságban jelentek meg, az egyik Budapesten, a másik Újvidéken (Novi Sad). Közös halmazuk a kortárs, magyar irodalom, azon belül a költészeté, azon belül...nos, itt már nehezebb dolgunk van. Ránézésre ugyanis nem sok közös van Hollósvölgyi és Pressburger verseiben. Pedig. De haladjunk sorjában.

Az utóbbi években eltűnt a nyilvánosság elől. A Tilos Rádióban még volt műsora 2002-2003-ban, aktív volt. Akár az is lehetségesnek tűnt, rendez, ír még. Egy héttel ezelőtt, október 11-én elhunyt.
Fájdalmas kép villan be: az utóbbi egy-két évben sokszor láttam űzötten, szinte rohanni a Körúton, valahol az Oktogon és a Nyugati között. Látszott, nincs jó állapotban. Többször láttam így, a villamosból; mintha valami megszállott állapotban ment volna az utcán, keresve valamit. Némán, nem szólva senkihez, nem nézve senkire, tekintetét messzire vetve.
(...) Romhányi Tamás, Minőségi Újságírásért-díjban sokszor részesített írásai precízek, olykor rigorózusak, a tények, történtek ismertetésére vállalkoznak és nem magyarázatukra, s nem is a történetekben szereplők "ábrázolására". Kemények, mint egy szociofotó (emlékszünk még erre a műfajra, s nagy korszakára?), részletezők, mint egy leltár, pontosak, mint egy jegyzőkönyv. Pedig a történetek, amelyeket elbeszélnek, olykor a szürrealitás határán mozognak. Téglánként eladott iskola, bezárt üzem, ottfelejtett dolgozókkal, a hulladékvas útja, a kölcsönkért és elsikkasztott csacsi. Megannyi tragikus, reménynélküli élethelyzet. Monotonitás: lakótömb, gyárudvar, kocsma, szeméttelep. Szürke füst, nehéz sár. Mintha mindig barna eső esne. (...)

Meglehet, az utolsó olyan Biennale nyílt meg a múlt héten, amely még „tisztán” a művészet, pontosabban az alkotói szubjektum, a kurátori önállóság és a nemzeti kulturális reprezentáció terepe. Egyes hírek szerint ugyanis két év múlva már vásárként funkcionál majd a Velencei Biennále ám, hogy pontosan miként is, az egyelőre nem világos. A „tisztán” kifejezés már jelenleg is idézőjelben értendő s nem csak azért, mert feltűntek a periférián magángalériák, hanem mert a kontinens második legnagyobb kortárs művészeti seregszemléje már most is olyan, mint egy haute couture divatbemutató; itt látszanak a trendek, nevek és munkák, amelyek majd a galériás színtéren és előbb-utóbb a kereskedelemben is megcsinálják a maguk recepcióját. tovább»
Az Európa Könyvkiadó örvendetes fejleményként újraindította a Modern Könyvtár sorozatot. Bár az egykor nagyon fontos kortárs prózai, drámai és elméleti műveket kihozó könyvsorozat adekvát elnevezése azóta Posztmodern Könyvtár is lehetne, (hisz ahogy a modernizmuson, úgy annyi minden máson is túl vagyunk már), a régi széria megjelenése mégiscsak friss érzetet kel. A zsebkönyv méretű kötetek kiváló olvasmányok vonaton, buszon, pad alatt az órán. A design ugyanaz, a papír minősége sem lett jobb, de a retro érzés is elmegy, mert részben régi kiadások újranyomásáról van szó, s felerészben új könyvekről.
Ebben a sorozatban jelent most meg egy mű, amelynek magyar kiadása már régóta igencsak aktuális volt. A posztmodern irodalom egyik fontos művéről van szó, az X generációról, Douglas Coupland 1991-es regényéről (Generation X: Tales for an Accelerated Culture).

Miközben Budapesten egyesek városi gerillát játszottak és a telefonfülkéken töltötték ki indulataikat, a politikai szereplők versenyben menekülnek a feladat elől, hogy ki mossa végre ki a közös szennyest, a társadalom pedig lelkét nyugtatja azzal, hogy lám, párszáz huligán őrjöng csupán; Bécsben kiállítás nyílt a hetvenes-nyolcvanas évek "igazi" városi gerilláinak, a németség első számú közellenségeinek számító RAF (Rote Armee Fraktion) tevékenységéről. Olyan képek és dokumentumok gyűjteménye ez, amely elől nem lehet elmenekülni kérdések és önvizsgálat nélkül.

Forrás: Kunsthalle, Wien
tovább»Squarepusher egy zenekreátor, a strukturális kérdések mániákusa, folyamatzenéi ezért aztán újszerű szerkezeteket mutatnak. Ritmusok és sampler-hangok értelmetlen egymásra dobálásának hat először, aztán egyszer csak mégis kortárs zeneművek állnak össze. A Hello Everything című lemez mérföldkő az elektronikus ( na jó, populáris) zenében, nem utolsó sorban pedig bearanyozta a hétvégémet.

Forrás: Warp Records
tovább»Amíg még megy, ne hagyd ki az Éjféli moziláz című filmet. Még akkor se, ha ez a cím nem különösebben vonzó. A hazai filmforgalmazás címadási gyakorlatát khöm, ismerjük. Ez a semmitmondó cím egy remek dokumentumfilmet takar, nem is dokumentumfilm ez, hanem...illetve dehogynem. Midnight Movies: From the Margin to the Mainstream. Január közepéig kábé még látható a Toldiban.

Forrás: filmposters.it
tovább»"Felkelők kicsiny csoportja elhatározza, hogy történeteit kitágítja egy izgalmas, de elfeledett titkos dimenzióval: a képzelettel. Egyik első sikeres akciójuk, hogy kijelentik: egyedül az ember az, aki inkább él a nincsben, mint abban, ami van, ami jelen pillanat. S a Felkelőket az érdekli igazán, ami nincs: ami volt, vagy ami lehetne."

"A CD-nek vége. Nemsokára a single, mint olyan, Angliában már csak annyira lesz érdekes, amennyire idejétmúlt. A letöltések kinyírják a CD single eladásokat. Két éven belül a nagy lemezbolt-láncok mobiltelefon boltokká alakulnak" - jósolja a The Guardian blogján Alan McGee. Az illetőt Budapestről is jól ismerjük, gyakori vendég fővárosunkban; a Death Disco sorozat keretében DJ-zik a Trafó bárjában, illetve hónapról-hónapra rangos vendégeket hív a bulijaira, legutóbb a The Charlatans énekese pakolta a lemezeket, abálta a ritmusokat vele együtt. Szóval, mennyi van még hátra a CD-nek és a médzsör lemezkiadóknak...?

Az előző részek tartalmából: utazás Szerbián, Bosznián és Horvátországon keresztül a frissen függetlenné vált Montenegró szívébe, az egykori Titográdba, vagyis Podgoricába, természetesen a tengerpart érintésével. Az ex-jugó álom keresése, Lost highway, naplemente a dalmáciai horizonton, édesbús tengerérzés és társadalmi megfigyelések útközben. Negyedik, befejező rész, amelyben fellebbentjük a fátylat utazásunk enigmájáról: mi is az a Jugohulahop?
tovább»Namost. Hasznos tudnivalók beach-előknek. Álljon itt egy figyelmeztetés (persze lehet, hogy rajtunk kívül mindenki tudja?): nem igaz, hogy Montenegró tengerpartja kevésbé zsúfolt, mint Dalmácia, meg az Isztria. Sőt. Sutomorén, mintha csak „futballtömegben” gyalogolna az ember, szemben persze a stadionból kiözönlőkkel. Petrovac eggyel nyugodtabb, ez a kisváros inkább a családosoké, de itt is háromszoros hangerővel dübörög a zene és lehetetlen a parton háborítatlanul hanyatt dőlni. Ehhez le kell menni, egészen az albán határig, Ada Bojana-ig (ez esetben számoljunk azzal, hogy ott a föveny inkább a naturistáké. Vagy, ahogy egy magyar utazási weboldal írja: „naturalista telep” http://www.utazona.hu/kulfold/eredmeny.htm?tipus=nyaralas&pageid=4695). Vagy gyalogos felfedezőútra indulni a kies, köves, sziklás parton. De ott – hm – a környezetvédelmi sztenderdek nem igazán egy, az EU-ba igyekvő államot mutatnak. Vagyis szemét. Hogy lesz ebből unió? Ezt most - azaz éppen a függetlenségi népszavazás után - ne firtassuk. Montenegró a bizakodás és optimizmus országa. Egyelőre.

Szarajevó felé menet, még szerb oldalon, Szabács és a bosnyák határ közt, a szűk utak mellett ott áll valahol egy sötét ablakú, különös épület. Messziről valami cég központjának nézné az ember, ahhoz viszont túl kicsi. Bevásárlóközpontnak pláne. Poros út, grafitszínű épület. Közelebbről egy felirat tűnik fel csupán: Jugohulahop. Szabadidő és rekreáció? Talán. Mindenesetre utunk vezérfonala lett ez a szó. tovább»
(...) Útközben kezünkbe kaptunk egy kiadványt. Szociológusok, városkutatók és művészek egy csoportja a volt Jugoszlávia területén elindította a Lost Highway Projectet.
Végigjárják azt a hatalmas országutat, amelyet mindjárt a II. világháború végén kezdtek építeni Tito döntése nyomán keresztül az országon, és amely tulajdonképpen teljes egészében nem valósult meg soha. A Testvériség és Egység autópálya több nagy várost is érint Ljubljanától, Zágrábon, Újvidéken át Szkopjéig, Pristináig. Nem egyetlen út ez, hanem egybekapcsolódó utak rendszere – legalábbis az lett volna, ha az egység helyett nem az elválasztás, a széthullás jelképévé lett volna mindaz, amit egykor elgondoltak róla. A projekt most áttekinti, mi van az elveszett országút menti városokban. Innentől mi is úgy éreztük, mintha rajta volnánk ezen a virtuális országúton, nem létező szupersztrádán, amely lyukakkal, bombatölcsérek alig befoltozott sebhelyeivel teli. (...)

„Miről szól a rock and roll? Szól valamiről egyáltalán?“ Ez az utolsó a kérdések sorában, hányadik is volna, nem lehet máskor kérdezni, csak a beszélgetés legvégén. Para-Kovács Imre kérdezi Menyhárt Jenőtől. Ami pedig történik előtte vagy 400 oldalon át, az egy kulturális szakadék, hogy ne mondjam, árok betemetése. Nem a kérdező és az interjúalany között húzódik ez az árok (PKI nagyon is tudja, kit és miről kérdez), hanem a magyar kulturális térben, a magyar nyilvánosságban. Interjúköteteket - ha a populáris kultúra vidékén keresgélünk - újabban a televízió sztárjaival szoktak készíteni minálunk. A populáris zene eközben valahogy érintetlen terep maradt, legalábbis annak normális (értsd progresszív; nem slágerlistás) része. Hallgatni talán szeretjük, leginkább persze nosztalgikusan, idézgetjük is a kultikus zenekarok szövegeit, de arról gondolkodni, hogy hol a helye a kultúránkban és azok, akik csinálják, mit tartanak a saját munkájukról, azt már jobbára megspórolja magának a kulturális közvélemény.

Húsz szem, tíz objektív, tíz ország, egy fél kontinens. Fogta az egyik legismertebb fotóügynökség és szabad kezet adva alkotóinak terepre küldte őket, keletre, pontosabban tíz országba, mely 2004-ben lépett be a többi tizenöt közé. tovább»
Szögezzük le rögtön: Berlin e pillanatban - London mellett – Európa fővárosa. Sok minden miatt, de többek között a benne felgyülemlő és formát öltő kreativitás okán: lenyűgöző, ahogy ez a város saját magát találja ki. De mielőtt dicshimnuszba csapnék (ami pedig oly kellemes): Európa fővárosa is tévedhet. Belefutottunk az egyik ilyen (bájos?) tévedésbe: ez pedig a Berlin Biennale. Ahogy a focimeccs-közvetítésekben mondani szokás, a látottak alapján a biennále kudarc. Az elhelyezés tökéletes, az Auguststrasse hosszán kisebb-nagyobb termekben, magánlakásokban, valamint az egykori zsidó lányiskolában és a KW nevű művészeti intézményben vándorol a látogató. Hanem a művek, azok sajnos hiányoznak. Kifejezetten gyenge a színvonal, ki kell mondani, olykor a dilettantizmus fogalmát kimerítő munkák sorjáznak, ha elmész a környékeden a képzőművész szakkörbe, igényesebb gondolatokkal és megformálással találkozol. A kurátorok - Maurizio Cattelan, Massimiliano Gioni és Ali Subotnick – koncepciója (Of Mice and Man, vagyis Egerek és emberek) üres, értéktelen művek tucatjait takarja.

A végső tanulság - ha van, lehet ilyesmi, amivel "hazamegyünk a színházból" - mégiscsak az, hogy nem járható át a határ, ahová tekintetét vetette. Vagy itt vagyunk, vagy ott: aki a koporsó mellett beszélt, egy élő emberhez intézte szavait. Aki elköszönt, úgy köszönt el, mintha holnap, a jövő héten, valamikor még találkozna Halásszal.

Halász Péter a Mr.Dead and Mrs.Free című előadásban; fotó: Roe Di Bona
tovább»"Bátyám szerint húsz év múlva egyfajta komputerködben fogunk élni, a levegőt milliónyi apró komputer fogja betölteni, melyek mind a rendelkezésünkre állnak majd. Ebben a jövőben nem lesznek székek, nem lesznek liftek. Otthon az ember csak elkezd leülni, és a köd automatikusan székké sűrűsödik a feneke alatt. Csak felteszi a lábát és a köd díványt formál. Az ajtó akkor nyílik majd ki, ha azt akarja, hogy kinyíljon, és belép a látszólag üres liftaknába, a köd meg készségesen leviszi a földszintre. Akkor talán majd a hajléktalanoknak is lehet lakást keríteni ebből a ködből, próbálom közbeszúrni, de a bátyám nem reagál."

A véletlen és a metaszinten zajló kommunikáció összjátékaként jutottam tegnap este a Madách téri Godot Galéria aktuális kiállításának megnyitójára. A Dániel András festő által készített képek láttán, a jelen is vagyok, meg nem is vagyok jelen, egyszerűbben talán a párhuzamos valóságok közti átjárhatóság érzése kerített hatalmába. A művek a lehető legegyszerűbb emberi helyzeteket ábrázolták, miközben az alakok kivetített mása a figurák testén szubjektumként is megjelenik, mintegy tudatuk kivetítéseként. tovább»
Németország egyedül a Német Örökség Szellemtörténeti Társaság (Deutsches Ahnenerbe) kutatásaira 1935 és 1944 között többet költött, mint az USA az atombomba kifejlesztésére ugyanabban az időben. A Himmlernek dolgozó műintézet olyan kruciális problémákkal foglalkozott, mint a legendás ulsteri hárfa szimbolikája vagy az etoni csúcsos fövegek titkos jelentése. (Nem csoda, hogy elveszítették a háborút.)

Hallgassatok korai Beatlest; olyanok, mint egy punkzenekar.
Képek és hangok itt.
John Lennon (1940 október 9. – 1980 december 8.)


Ismét kiadták hazánkban a cyberpunk műfaj atyjának, William Gibsonnak első három regényét, vagyis az ún. Sprawl-trilógiát. A Neuromancer, a Count Zero és a Mona Lisa Overdrive egy kötetben, javított fordítással örvendeztetheti meg a sci-fi és a cyberpunk műfajok rajongóit. Ajkay Örkény és Kornya Zsolt – akik már az első kiadás magyar fordításán is dolgoztak – átdolgozták és finomították a szöveget, kigyomlálva belőle a technikai ismeretek esetleges hiányából fakadó apró hibákat, s gördülékenyebbé téve a párbeszédeket. A stílusteremtő művet mindenkinek csak ajánlani tudom, külön felhívva a figyelmet Gibson éleslátására, elsősorban ami a technika társadalmunkra gyakorolt hatását illeti (lásd az eredeti első kiadás dátuma: 1984). A fordítók az LD-50 kulturális portál fórumán is beszámolnak a szövegben esett változásokról.
Van az Orosz Föderációban egy autonóm köztársaság, amelyik kétszer akkora, mint Magyarország, és háromszázezer ember lakja, négyzetkilométerenként nem egészen kettő. Jobb bele se gondolni, mi lenne velük, ha sűrűbben élnének, hiszen így is veszélyes méreteket ölt körükben a szifilisz és a vodkafogyasztás. Innen, a nyugat-szibériai Tuvából verekedte magát európai hírnévre Albert Kuvezin és a Yat-Kha zenekar.

E heti kérdésünk: mikor ér a magyar kultúra olyan állapotba, amikor díjai nem olyasfélék lesznek, mint az Egészséges erotika című fimben, amikor az öreg munkásőrök egymás mellén cserélgették a plecsniket. A munkásőr itt most nem az, ami, természetesen. Szóval, mikor fog végre kifele, körön kívül is tájékozódni? tovább»
Dedikáció egy Nobel-díjas szerzőtől. A példányt 2005. február 9-én, a London Universityn kaptuk. Most már jó sokat ér.

A London University Goldsmith College-ben tartott estje után dedikálta az új drámakötetét. Utána kérdezni is lehetett.
http://fociblog.blog.tv2.hu :
'A haboruellenes es egyeb politikai verseivel es felszolalasaival kapcsolatban valaki arrol kerdezte, hogy mit gondol: vajon a vilag vegervenyesen elromlott es szelsebesen haladunk a pusztulas fele, vagy van meg remeny? Erre azt valaszolta:
"Nezzek, en egy 75 eves oregember vagyok. Mit mondhatnek erre? Sok szerencset kivanok onoknek a harcban." '
Arról már ejtettünk pár szót, hogy a Budavári Palota „A” épületében szeptember 24-én az ősz legnagyobb izgalommal várt, s legnagyobb csalódást okozó haknijának részesei lehettek azok, akik barátaikat is befűtve hajlandók voltak 3500-4000 forintot kiadni Dorfmeister „agyágyú” zenéjére. Ezúttal azonban az érdekel bennünket, hogy mit keresett a bulihelyszínen egy Kossuth-díjas művész egykor egymillió forintért vásárolt, mára elhanyagolt mechanikus alkotása.

Tosca a várban, Dorfmeister a házban
Szigetes rendezvényi háttér, exkluzív helyszín, elektronikus tánczenei mulatsághoz képest hatalmas hirdetéshadjárat. Budai vár, volt Ludwig Múzeum, kultúrált beengedők, tömeg, nulla oxigén, halk és pocsék hangosítás, ótvar house.
Mi ez? Tosca live. Dorfmeister. Ilyen háttérrel ennyire gyenge és igénytelen partit szervezni külön művészet. Először is, adott helyre, limitált embertömeget illene beengedni, a négyezer forintos belépőktől vérszemet kapott szervezők nem képesek megálljt parancsolni a belépők hadának. Fulladj meg, műélvező. Mozdulni lehetetlen, megöl a füst. A tánctér nem tölti be valódi funkcióját, értsd heringkonzerv. Ülőhely minek, úgyis ellesz valahogy a látogatók lelkes hada. Ennyit a szervezők hozzáállásáról.
És amiről ők sem tehetnek: Dorfmeister. A downtempo, easy listening (vagy címkézzük bárminek) egyik törzsfője, a nu jazz alapjainak letéteményese. Régen megtanultam már, hogy elvárásokkal indulni bulizni badarság. Amit szombat éjjel a várban kaptunk, az a kokós juppiek önkiszolgáló dobverője vásári house-ba ágyazva.
Tömény négynegyed. Természetesen nem a Tosca-albumokat vártam élőben, de a szebb napokat is megélt G-Stone csapatától ez kevés, édeskevés, inkább keserű. Dorfmeister hakni, jön felrak és kasszíroz. A „live” jelző csak a beetetés része volt, a fél órás klimpírt, színtiszta MC-vel megtoldott dj szett követte Richard úrtól. Sajnos nála ez már rég nem a zenélésről szól, nagyon is tudatosan teszi, amit tesz. Célközönség belőve, szeletelés kell nekik, és ő teszi a dolgát, de minek? Ez nem easy.
London, Underground, Liverpool Street. Egy plakát az új Harrods imázs kampányból.

Furcsán rímel egymásra két Kínával kapcsolatos kiállítás Londonban. A túlméretezett óriáskerék, a London Eye melletti County Hallban ingyenes tárlat van, méghozzá egymás mellett mindjárt kettő. Az egyik Csu En Laj életéről szól, Past, present, future címmel. A kínai kommunista vezető élettörténetét képek, bőséges szövegek illusztrálják, mellette pedig egy másik teremben a nankingi mészárlás szomorú dokumentumaival ismerkedhet a látogató, amelyet japán katonák követtek el és amelyet Japán több történésze ma is tagad.

Wang Wei: Egy másodperc egy-harmincad része a víz alatt
(1999)
Elkészült Lovasi András (Kispál és a Borz) szabadidős zenekarának, a Kiscsillagnak a honlapja. A Kiscsillagban a nyolcvanas évek végén alakult Kispál és a Borz azóta lemorzsolódott tagjai (Ózdi Rezső, Brautigam Gábor) is zenélnek. Bájosan egyszerű, könnyen emészthető zene ez, a Lovasitól megszokott, sok igazságot tartalmazó szövegekkel („Szegény Jávor Pál, biztos sokat smároltál ronda nőt”), melyek közül az egyik kedvencemből idézek alant:
Ha én lennék a szerelmed
Sok szerencsét hozzám
Ígérem nem leszel hibás
De sok múlik a kémián.
Én már elterveztem mindent
Egy életre elég a dolgunk
Közben nem lesz sok időnk
Egyedül lenni, úgy már voltunk.
(http://www.kiscsillagzenekar.hu/zene/Ha_en_lennek.mp3)
A honlapról a dalok mp3-ban letölthetők!
Egy hete új formátumban jelenik meg a The Guardian. Berliner, full color. Na és? Hát, nem egészen… A brit sajtóban fontos kérdés marad, ki, mekkora; ha vált, akkor hogyan, mikor és mire. Merthogy több megoldás létezik. Az országos, általános és „komoly“, vagyis mértékadó napilapok közül a The Independent már korábban, 2003 végén compact formátumra váltott, vagyis akkora, mint a tabloid-ok, tehát a bulvárlapok. Meg is ugrottak az eladások, legalábbis egy időre. Ekkora a The Times is, Rupert Murdoch lapja, amely szintén 2003-ban váltott, a The Daily Telegraph pedig maradt nagyalakú. A The Guardian hosszabb ideig ellenállt a váltás szükségességének (vagy csak megfontoltabban akartak dönteni?) és tartotta a broadsheet formátumot, azt a lepedőnyi méretet, amely impozáns ugyan, ha kiteríted a reggelizőasztalra, de szinte kezelhetetlen a metrón, vagy az elővárosi vasúton zötykölődve. A zötykölődők kedvéért is, persze, de főként azért, hogy új olvasókat szerezzen a bulvárlapok felől, meg „látogatókat“ - akik esetleg ott ragadnak – más lapoktól, a The Guardian is váltott. Az új formátumot (Berliner) szeptember 12-én dobta be, hétfőn.

London közepén (már ha van ennek a városnak közepe egyáltalán), szóval a brit főváros egyik centrális terén, a Trafalgar Square-en új köztéri szobrot állítottak fel. A köztéri szobrok - éppen, mert ott állnak, ahol, vagyis mindenki szeme előtt, köztéren - rendre vitákat kavarnak, így van ez most is. A mű egy súlyos testi fogyatékkal élő nőt, Alison Lappert ábrázolja. Élő személy tehát, egy kortárs művész alkotásán. Alison Lapper kezek nélkül született és lábai is fejletlenek maradtak, teste tulajdonképpen torzó, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a művészet alkot meg torzókat. Nem volt biztos, hogy túléli élete első néhány hetét, de életben maradt, s a rá váró nehézségekkel teli lét megedzette. A vele készült interjúkban egy elszánt, kemény, önmagával tisztában levő, a világgal harcban, de nem haragban álló nő szólalt meg. Alison Lapper élete nem torzó. Ha kemény küzdelemekkel teli is, de teljes élet: maga is művész (festő), és most anya lett, egészséges gyermeke született. A szobor várandósan ábrázolja. Szeptember 14-én, a szobor leleplezésekor az esti tévéhíradók tele voltak „utca embere-interjúkkal“, a következő napokban pedig a sajtó hasábjain folyt a vita.

Ez jott a mailboxomba valahonnan a MAHASZ es a Pro-Art videkerol. Innen, a kodos Albionbol azt azert hozza tudom tenni, hogy nem is tudom, de errefele valahogy szexi dolog megvenni egy uj zenekar uj lemezet. Szoval van az a kozhangulat, hogy nehogy mar, hogy ez vagy az ne legyen meg, amikor ez most uj es jo. Errefele is biztosan letoltogetnek, meg fajlcserelnek a nepek, es csokkentek az eladasok, de a lemezipar valsagarol nemigen beszel senki. (Raadasul a nagy cegek pillanatnyi megingasa a kicsik feljovesevel esett egybe, a retegigenyeket kielegito lemezkiadok egesz jol tartjak magukat.) Az, hogy porognek a lemezek, annak is koszonheto, hogy a sajto ugyanugy kezeli a popularis zenet, mint a "rendes" muveszetet. Vagyis a nagy napilapok kritikai rovataban ott van Schiff Andras koncertje is a Royal Albert Hallbol, de a Babyshambles bulija is a KOKO-bol. Mondjuk. Azt a kozkeletu hiedelmet, hogy itt olcsobbak a lemezek, szeretnem e helyt is cafolni. Nem olcsobbak. De szelesebb skalan mozog az ar. Ami regebbi kiadvany, azt megkapod olcsobban. A Virgin Megastoreban 4 lemez 20 font akcio van, csupa regebbi lemezbol. A regebbi itt jelenthet masfel eveset is. Nalunk ez az arkepzes mintha nem mukodne, mondjuk az uj Stones lemez indit 5000-rol (itt 13.99) es marad is annyi. Talan majd ot ev mulva lejjebb megy?
Szoval ez jott a mailboxomba. Meg a siteon van hozza otven alairo is, Akostol MC Hawerig. tovább»
A londoni Design Museumban fut egy kiallitas, meg oktober 28-ig lathato, erdemes elnezni ra, ha valaki arra jar. A cime: Designing The Modern Life. Kulonos valogatas, talan keves volt az anyag, vagy nem tudom, de a modern eletnek mindossze nehany aspektusa jelenik itt meg, peldaul a londoni metro design, ami rendkivul erdekes, es nemileg magyar vonatkozasa is van, amennyiben a jellegzetes Underground logoval diszitett korai metro plakatok kozul parat Moholy-Nagy Laszlo, a Bauhaus egyik atyja tervezett. Valamint megjelennek a futurisztikus elgondolasok az 1968-as 2001 Urodusszeia cimu Kubrick-film diszlete kapcsan, aztan az amerikai surf-deszkak tortenete, meg az utazas, mint a modern eletforma metaforaja, a repteri terek formakulturaja es az utjelzesek, tablak vilaga. Namost van meg egy szekcio, nekem ez okozta a legtobb oromet, nehany emblematikussa valt lemezborito sztorija a popzenebol. Itt van a kedvencem is, szerintem minden idok egyik (ha nem egyeduli) legjobb boritoja, a The Clash London Calling cimu lemeze, 1979-bol.

Új kifejezéssel ismerkedik a magyar: maradványképzés. Minden minisztérium szorgos hangyaként maradványképez, a kultuszminisztérium például 26, 7 milliárd forintot nem fizet ki idén azoknak a kulturális szervezeteknek, intézményeknek, közhasznú társaságoknak és szakmai szerveződéseknek, amelyeket amúgy támogat. (Cikkünket lásd itt!) Az NKA sem fizet, pedig kissé furcsa, hogy az "önjáró", bevételét járulékokból szerző alapnak ugyan mi köze van a minisztériumhoz. (Eláruljuk: annak egy költségvetési fejezete valami rejtélyes okból. Még idén. Jövőre már nem.) A kulturális szervezetek egy része levelet fogalmaz, tiltakozik. Gyanítjuk: a maradvány, a 26,7 milliárd akkor is megképződik. tovább»
A köz rettegve tekint a tavaszi választások elé: mi lesz itt? A marakodó pártok egymás torkának, a kettéosztódás eszkalálódik (osztódással szaporodik), a versengés gyilkos harccá, az értékek másodlagossá, aki nyer, az mindent visz... Hát már semmi se szent, meg a többi egészpályás lepényevés. Borzongás közben azért szeretnénk hinni, ez valami istentől elrugaszkodott, de azért speciálisan mai magyar dolog, hungarikum. Hát nem.

A József Attila Színház "a család színháza", ami ma azt jelenti, hogy témái a nagy társadalmi, intellektuális kérdésektől a magánszféra felé tolódnak - mondta Léner Péter igazgató, az angyalföldi teátrum hétfői évadnyitó társulati ülésén. (MTI)
Nemtom, szerintem ez egy baljós mondat.
Ez a címe annak az oktató-figyelemfelkeltő színdarabnak, mely a közelgő afganisztáni választásokra próbálja mozgósítani főleg az elmaradott vidékek lakóit. Az országjáró társulat tegnap a tálibok által 2001 márciusában lerombolt bamiyani Buddha-szobrok összetört darabjai előtt lépett fel.


„Nagy hiba, ha valaki egy legyintéssel elintézi a sznobokat, és azt hiszi, hogy csupán az alsó néposztályokban fordulnak elő. A sznobok tekintélyes százaléka, azt hiszem, ennek a halandó életnek minden lépcsőjén fellehető. Ne ítélkezzünk hát sebtiben és általánosan a sznobok fölött: ha ön így tesz, az csak azt mutatja, hogy ön úgyszintén sznob. Engem is közéjük számították már.”
tovább»A Duna TV késő esti híradójának rövid jellemzése Marilyn Manson munkásságáról: zenéjében nagy szerephez jut "a sátánizmus, a szex és az erőszak", mondta egy videoklip alá a szerkesztő. Majd közölte: Horvátországban betiltották Manson koncertjét. Ekkor már zajlott, vagy talán véget is ért a budapesti show, egy nappal követve a pulait, amelyet természetesen nem tiltottak be.

Egészen különleges szerencsének tekinthetjük, hogy W. A. Mozart életműve felett nem őrködnek humortalan és szerepüket alapvetően félreértő örökösök. Így aztán szabad pálya, az egymást követő generációk szabadon értelmezhetik a zeneköltő éteri operáit. Senki nem kárhoztathatja a Zsámbéki Színházi Bázist, amikor felismerte, a szédületes sodrású Don Giovanni egyenesen megköveteli, hogy magyarítsák és aktualizálják – a teátrum Mozart és Da Ponte gyakorlatát követte, az ő szellemükben járt el. A produkció a librettót Paizs Miklósra, ismertebb nevén: Sickratmanra bízta. A jeles provokátor kitett magáért, pergő mai szöveget írt, amit a szereplők látható-hallható élvezettel énekeltek vagy mondtak.
Azért az jó, hogy nálunk ilyen nem történhet meg. Bár ha Szikorán múlna…
A történet frappáns rezüméje három képkockában.
Belehallgattam. Olyan, mint tíz, meg húsz éve. Volt ez a szkepszis, hogy ne már, megint ugyanők, ugyanazt (Oh No, Not You Again - ahogy a nóta mondja), de ez csak addig tartott, amíg be nem tettem a CD-t a lejátszóba. Négy szám valahogy kiszivárgott az új Stones-lemezről. tovább»
Hiába öntötte el az eső és a sár, zajlik a Zempléni Fesztivál. A kapolcsisták is felfedezhetnék. Talán itt még jelen van az, amit ők kerestek valamikor 5-10 éve a Balaton-felvidéken.
Jó, más a helyzet, itt az anyagi háttér miatt nemigen kell aggódni, az AH a főszponzor. Nem kell tehát minden nyáron telesírni a médiát, hogy ez lesz az uccsó Kapolcs... (Legfeljebb jövőre, ha a svájci tulaj már másként gondolja majd a szponzorációs policyt?) Az összevetést nem is így gondolom. Hanem valahogy úgy, ahogy az mondjuk Erdőbényén volt látható hétfőn. A már-már free jazzt, de legalábbis nagyon szabad muzsikát játszó Dél-Alföldi Szaxofonegyüttesre bejöttek a falubeli nénik és bácsik is. Végig is hallgatták. Nem valami ilyesmi akart lenni Kapolcs 17 évvel ezelőtt? A Zemplénben ráadásul a vásári őrületet sem kell elviselni, nincs sörsátor, vurstli, árusok hada. Még ha szakértők csóválták is a fejüket az idei komolyzenei műsor színvonala miatt (állítólag amióta nem Rolla János felel érte, mintha a könnyebb ellenállás fele húzna a program), a szellem a régi. Táj, borturizmus, kultúra, vendéglátás megejtő összhangban. Görcs, zarándoklat, turista-lehúzás, cirkusz nélkül. Ami a Művészetek Völgyében már kezd elveszni, Zemplénben még megvan. Talán mert ez a vidék egyelőre nem jött divatba.
Sokan sétálgatnak délutánonként a haza és magyarság témák mentén felállított plakátokat nézegetve a Felvonulási téren, és az arcokon vegyes vélemények, alkalom adtán az értetlenség tükröződik. Néhány esetben nem meglepő a dolog, ugyanis - a népes és érdeklődő hazai közönség mellett - számos külföldi is kíváncsi a kiállításra. Vannak azonban képek és utalások, amelyek az első ismétlésnél még ötletesnek, az ötödiknél már kissé elcsépeltnek tűnnek. tovább»
A Napkeltében Szikora Róbert ismét megvédte a döntését, hogy zenekara, az R-Go végül is fellépett a Magyar Szigeten, annak ellenére, hogy inzultusok érték a zenekar fekete bőrű vokalistanőjét.
Az Index adta hírül a történteket, s eszerint a szervezők azt mondták az R-Go-nak, nem tudják garantálni a vokalistanő személyes biztonságát. A Napkeltében az hangzott el, hogy a vokálosnő, tartva a fenyegetésektől, nem akart színpadra lépni. Szikora pedig újfent azzal védte meg döntését, amely szerint az R-Go mégis lenyomta a műsort, hogy itt családos emberek vannak, akiknek szükségük van a gázsira. Először is, az a minimum, hogy ha a zenekar egy tagját valóban személyes fenyegetés (pláne rasszista színezetű fenyegetés) éri, s emiatt az illető fél a színpadra lépéstől, akkor a többiek kiállnak érte... tovább»
(Fotó:AP)
Dömsödi Gábor, aki a Magyar Televízió műsorvezetője és a Pásztóhoz közeli Bokor község polgármestere, elmondta: a Pásztó Pláza csak abban tér el nagyvárosi testvéreitől, hogy a tető itt képzeletbeli, és egyben szimbolikus is. tovább»
Pár napig még minden hazai focirajongó előtt vörösben úszik a világ. Teljes joggal. A Hajduk Split talán csak egyetlen elemben tudta felülmúlni a mostani párharcban a Lokit; szebb a mezük. tovább»
Jelenleg is zajlik a 17. alkalommal megrendezett programsorozat, a Művészetek Völgye Kapolcson és környékén. Az odalátogatók a mesterségek és művészetek szélés skáláján zongorázhatnak végig, miközben kürtős kalácsot, vagy lángos majszolva sétálnak - sokszor tanácstalanul - udvarról udvarra. Ha valaki csak úgy odatéved, kellemes élmény, nagy rákészülés esetén azonban némi csalódás a Völgy.
tovább»Minden, amit tudni akartál a kockanadrágos szivacsról, de sosem merted megkérdezni. Ha nem érted a saját kiskorú gyermekedet, talán majd most... tovább»
Bécs, 2005. július 28., csütörtök (MTI/AFP) - Ingyen tekintheti meg a Meztelen igazságot pénteken, aki pucéron, vagy legalább fürdőruhában érkezik a helyszínre - jelentette be a bécsi Leopold múzeum. tovább»
"Megszüntetjük az erőszakot! Ha kell, erőszakkal!" Ismerős mindez, leginkább persze napjaink világpolitikájából. Az első, magyar ökoterrorista regényre a Prae című folyóirat munkatársa hívta fel a figyelmemet. tovább»