2009. június 2.
Nagy lelépők: ki, miért távozik a siker csúcsán?
Paul Arthurs, azaz Bonehead a britpop talán legnagyobb zenekara, az Oasis tagja volt 1991 és 99 között. "Az Oasis-t még Rain néven én alapítottam néhány haverommal. Liam [Gallagher, énekes] beszállt, megváltoztattuk a nevet, aztán jött Noel [a testvére, gitáros], a többi meg már történelem" - kezdi Bonehead, az a rendkívül civil megjelenésű gitáros, aki a korai Oasis klipeken talán a legszerényebben viselkedő tag benyomását kelti. Nem tűnik érzelgősnek, de bevallja, amikor az új formációval egy turnébuszon ültek, s Noel Gallagher először eljátszotta a későbbi megaslágert, a Champaign Supernovát, elsírta magát.
Pual Arthurs felidézi az Oasis útját: "Leedsből, ahol két néző előtt játszottunk, akik összevesztek valami kebab fölött és kirohantak a teremből, eljutottunk az aréna koncertekig. Emlékszem, Liam beült a stadionban a nézőtér leghátsó sorába és onnan kiabált: Hogy fogjuk ezt megtölteni?"
A gitárostól megtudhatjuk, az Oasisban játszani volt "a legjobb meló a világon". Egészen az 1999-es albumig, amely - talán nem véletlenül- a Standing on the Shoulder of Giants címet viselte. "Ezt már nem élveztem" - emlékszeik Bonehead. "Két napos volt a kislányom és én épp valami repülőgépre szálltam fel. Már megkerestük a magunk pénzét. Már megvoltak a nagy autóink. Kibéreltük Christian Dior házát Dél-Franciaországban. Jó idők lehettek volna ezek, mégsem voltak. Liam-et eltiltották az ivástól, én meg nem segítettem azzal, hogy nem voltam tekintettel erre. Noelnek is nyilván megvoltak a maga bajai. Nem éreztem már az egészet többé. Lehetett volna hazudni a bandának, meg a közönségnek és voltak őrült telefonok, meg látogatások, csakhogy én akkor már eldöntöttem."
Az Oasisnak úgy tűnt, vége lesz 2000 körül, amikor két alapító tag is kiszállt. A többiek mégis folytatták, s a Gallagher testvérek nyilvános cirkuszai ellenére a zenekar ma is működik. Arthurs azonban más zenekareszményben volt érdekelt. "Mindig is úgy gondoltam, el kellett volna köszönnünk a második knebworthi koncertünk után" - mondja, felidézve a két estét 1996-ban, amelyen 250 ezer ember látta őket, de amelyre 2,5 millió jegyigénylő volt.
"Ezek után jött némi üresség" - mondja a zenekar nélküli élete kezdetéről. "Két évbe telt, mire visszataláltam magamhoz, és már nem gondoltam, hogy ugrasztanom kéne a menedzsmentet, ha egy autóra van szükségem, mert el akarok jutni valahova".
Arthurs azóta újra zenél. A Vortex nevű zenekarában, mint mondja, úgy érzi magát, mint utoljára 1992-ben. Azóta képes megnézni az Oasist is egy-egy koncerten. "Nem szállnék be újra. Na nem mintha nagyon hívnának. De egyetlen koncertre? Abszolút. Még tudom a Rock 'n' Roll Star akkordjait..."
Russel Senior gitáros-dalszerző, a Pulp sikerének egyik atyja 1983 és 97 között. A kilencvenes évek egyik legdivatosabb együttese az intellektuális tartalmat a zavarbaejtően slágeres poppal vegyítő Pulp volt. Common People című számuk 1995-ben áttörést jelentett, a klip levakarhatatlan volt az MTV játszási listájáról. A sheffieldi "belügy" Pulp egy pillanat alatt világhírű lett, énekesük, az antifrontember Jarvis Cocker pedig trendcsináló világfi.
"Évekig mikrobuszokban éltünk. Aztán egyszerre csak aranylemezekről, gratulálókról, celeb haverokról kezdett szólni az egész" - mondja Russel Senior, aki Jarvis Cocker mögül lépett ki az árnyékból, és a zenekarból. "Estéről-estére olyanok mondogatják, hogy óriási vagy, akik a valóságélményüket a kokainból szerzik. Visszatetsző volt számomra. Olyan dalokat nyomtunk, mint a Common People [Átlagemberek], aztán meg: 'Jarvis, hívtak a Pradától, hogy elkészült a ruhád'..."
Az utolsó koncert, amelyet Russel Senior lejátszott társaival, egy céges buli volt Barcelonában, egy sörgyártó vállalat vezetőinek zenéltek. "Egy fantasztikus hotelben voltunk, szupermodellek között, aztán meg játszottunk egy rakás unott cégvezetőnek. Egyre távolabb kerültem az egésztől."
Kimondatlanul ott húzódtak a háttérben a személyes ellentétek is, Senior szerint Cocker háttérzenekarává vált a Pulp. "Azt gondoltam: rendben, okostojások, lássuk, mekkora zsenik vagytok". Senior egy londoni hotelben közölte Cockerrel, kiszáll. Majd, mint visszaemlékszik, másnap összeomlott. "Úgy éreztem magam, mint egy rajzfilmfigura, amelyik leszaladt a szakadék széléről, de csak akkor kezd zuhanni, amikor lenéz maga alá a mélybe."
A gitáros azóta producerként igyekszik megélni, de árult antik üvegtárgyakat és belefogott egy regény megírásába is. Igaz, a Pulp sem vitte sokra, távozása óta egy albumot hozott ki, a We Love Life-ot, 2001-ben.
Az egyik legzűrösebb személyiség a brit rockzenében Pete Doherty. Kate Moss hírhedt barátja rendre botránylapok címoldalain tűnik fel, drogelvonók és pubok között ingázik, koncertjei megjósolhatatlanok, vagy zseniálisak, vagy tűrhetetlenek. Nem csoda, ha a többiek nem sokáig bírják mellette. A Libertines zenekarral kezdett, de egy album után elváltak útjaik, egyes források szerint a zenekar rúgta ki Dohertyt. A Babyshambles-szel folytatta, amely tartósabb felállásnak bizonyult. A zenekar női dobosa, Gemma Clarke 2005-ben, egyetlen év után mégis kiszállt - lelkiismereti okokból.
A The Guardian újságírójának így emlékszik: "Egy rakás jó emlékem van a Babyshambles-szel. Amikor Glasgowban Pete megszervezte, hogy behozzanak a színpadra egy tortát nekem és az egész közönség énekelte a Happy Birthday-t. Peteről azt hiszik, olyan, mint amilyennek az újságok lefestik, de az a Pete, akit én ismerek, egy édes pali."
Aztán persze az emlékezés komolyra fordul. "A heroin függést nem tudom megérteni, de azt megértettem, hogy Pete beteg. A végén attól féltem, hogy a masinéria, amely a zenekart körülveszi, fejőstehénnek nézi. A menedzsment dobálta ide-oda az országban, és kiszedett belőle annyi pénzt, amennyit csak bírt. Közben meg segítségre lett volna szüksége. Ez egyszerűen nem stimmelt nekem."
"Egyetlen éjszaka alatt történt. Az Astoria-ban játszottunk Londonban, és erőszakos balhé tört ki. Addigra Pete már Kate Moss-szal járt, a lesifotósok egyfolytában a nyomukban voltak, kezelhetetlen volt az egész. A zenekar nem akarta, hogy kiszálljak, ne legyél már hülye, mondogatták, de ebben már nem volt kedvem benne lenni. Később abban az évben megnéztem őket a Glastonbury fesztiválon és kisírtam a szemem" - emlékszik a dobos.
Gemma Clarke, mint mondja, nem csinált nagy pénzt a zenéléssel. Ma is a szülei támogatják, kisegít a stúdiójukban némi zsebpénzért és közben dobol a Krak nevű zenekarban és Essexben, ahol él, lovakkal foglalkozik. "Errefelé úgy ismernek, Gemma, a lovas. Bírom. Itt a népek nem is tudják, hogy zenéltem egy együttesben".
A The Pogues a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb brit zenekara volt. Az ír népzene és a punk lendülete találkozott bennük, s a szekerük, az együttesre egy időben jellemző féktelen önpusztítás ellenére a mai napig fut. Cait O'Riordan a zenekar női basszgitárosa volt 1982 és 86 között. Pont azelőtt szállt ki, hogy az együttes legnagyobb kereskedelmi sikerét, a Fairytale of New York-ot felvették volna, amelyben neki kellett volna énekelnie, de amely végül Kirsty MacColl énekszólamával híresült el.
"Dühödt, renitens tinédzser voltam, egy renitens családból, amely olcsó szállodákban lakott. A zene afféle ködös kiutat jelentett, suli után lemezeket böngésztem Camdenben. Shane [MacGowan, énekes] egy lemezboltban dolgozott. Elmentünk egy italra és azt mondta, beszállhatnék basszusgitározni" - meséli, nem hallgatva el, hogy egy hangot sem tudott játszani akkoriban. "Csak a bajkeverésben volt tehetségem, ehhez képest egyszerre a legklasszabb zenekar tagja lettem Londonban. (...) Elfogadtak, mert a többi zenekari tag is hasonló volt, és egy pimasz tinédzser, aki szeret berúgni, meg verekedni, nem sokkal a punk korszak után jó arcnak tűnhetett."
A basszusgitárosnő alig emlékszik valamire ezekből az időkből: "Álltunk a színpadon Glasgowban, a Barrowlands-ben és tudtam, hogy ez a legjobb dolog a világon." A balhés basszistanő aztán belezúgott Elvis Costello-ba, a zenekar producerébe - aki amúgy a nyolcvanas évtized talán legjobb dalszerzője. "Úgy éreztem, lassan kitelt az időm a zenekarban. Nem bántam, hogy kiszálltam, biztos voltam benne, hogy jó döntés volt".
A zenéléssel keresett pénzzel a zsebében a kallódó O'Riorden még inkább fejest ugrott az alkoholizálásba. 2002-ben újra beszállt a Pogues-ba pár koncert erejéig, de nem marasztalták. "Az idősebb srácok már nem isznak" - kommentál O'Riorden. Majd következik a végkifejlet: "Mérgezett voltam és működésképtelen. 2003-ban lett egy idegösszeomlásom, 38 évesen. Az orvosnak azt mondtam, vagy skizofrén vagyok, vagy tényleg valami a hatalmában tart. Pszichiátriai vizsgálat alá vontak, s kiderült, depressziós vagyok, és már jó rég óta. Mára teljesen más ember lettem."
Nem iszik, sportol és pszichológiai tanulmányokat folytat, de Cait O'Riordan még mindig meg van fertőzve a zenével. "A pénz és a hírnév csak boldogtalanságot okozott, de játszani most is szeretnék. Ha valakinek kell egy basszgitáros, szóljon."
Kommentár (3)
[url= http://www.sacamainfemmes.com/ ]Sac a main femme[/url]
[url= http://www.sacamainfemmes.com/]sac a dos[/url]
[url= http://www.sacamainfemmes.com/]valise[/url]
[url= http://www.sacamainfemmes.com/]bagage à main et maroquinerie en ligne - Gsell[/url]
[url= http://www.bbukk.com/]TN Nike[/url]
[url= http://www.bbukk.com/]TN Requin[/url]
[url= http://www.bbukk.com/]TN Pas Cher[/url]
[url= http://www.bbukk.com/]TN Air Max[/url]